Starbucks Coffee, Glamour, Cosmo, Louis Vuitton, Victoria’s Secret, Mango. Ez egy XXI. századi nő receptje!?

Nem csak Csernus Imrét aggasztja a kérdés: ’Mi teszi a nőt?’. Ne értsetek félre, én nem szeretnék feltétlenül választ adni a sokakat érdeklő kérdésre, nem szeretném alapjaiban megrengetni a nőiességről kialakult világképet, és végképp nem szeretném kérdőre vonni egy pofátlan tévésztárból filozófussá nőtt pszichiáter véleményét sem.

Önző és kicsinyes módon ugyan, de magamra szeretném kivetíteni a problémát.

Én egy 21 éves, főiskolás lány vagyok. Magasságom átlagos, szemem és hajam színe barna. Szeretek csinosan felöltözni, kedvenc színem a rózsaszín, szeretem a csillogó dolgokat, fülbevalókat gyűjtök.

Mindezt nem azért, mert valaki szerint ez a normális, hanem mert én így szeretem.

És tudjátok mit? Nemzeti rock zenét hallgatok. Diszkóba, illetve partikra járni nem szeretek, nekem egy Karpatia koncert jelent igazi kikapcsolódást.

A főiskolán újságírást tanulok. De nem azért, hogy egyszer a Glamour soraiból tudassam Veletek, hogy éppen mi sikkes, és mi nem az.

Szeretem a szép helyeket, de nem vágyok Londonba, Berlinbe, de még csak New Yorkba sem. És nem, nem azért hagy hidegen a divat fővárosa, Párizs (ugye azt szokták annak nevezni?) mert Trianonra emlékeztet, hanem mert még nem jártam Dobogókőn, és még nem voltam az Esztergomi vár falai között. Ha a Kilenclyukú hidat még csak idén volt szerencsém először látni, mi minden várhat még rám itthon?!

Louis Vuitton nevét tavaly (azaz, igen, 20 évesen) hallottam először. Mégpedig olyan apropóból, hogy megláttam egy szép táskát. Egy barátnőm világosított fel, hogy az az ’L’ és ’V’ betű, ami a táskán több helyen is keresztezi egymást, a híres divattervező védjegye, a táska árát pedig százezres nagyságrendbe emeli.

Kapaszkodjatok meg, még soha az életben nem adtam ki pénzt egyetlen Glamour-ra, vagy Cosmopolitan-re sem. És ilyen magazint csak addig tartottam a kezemben, amíg a padsorunkban egy lelkes olvasótól el nem juttattam a másik oldalra, ahol egy lány már csillogó szemekkel és remegő ujjakkal várta, hogy megérinthesse.

Ezek a tulajdonságaim sokszor találtak lesajnáló tekintetekre. És nem állítom, hogy soha nem zavart. Számtalanszor gondolkoztam, normális-e ez így? Tekintsem-e hibának, hogy ezek hiányoznak az életemből?

Nem!

Mind mások vagyunk. Nem akarhat mindenki úgy öltözködni, mint Scarlett Johansson, nem lehet mindenki szerelmes Orlando Bloomba, és ne szégyelld, ha szerinted nem finom a Starbucks.

Szeretem a barátnőimet Glamourral a kezükben és ’I love New York’ pólóban is, anélkül, hogy Karpatiát hallgatnának.

És szeretem magamat is magas sarkúban, flitteres pólóban, piros-fehér-zöld karkötős kezemben Barikádot lapozgatva.

Ezúttal nem írok végső következtetést, nem vonok le tanulságot. Mind egyediek vagyunk, értelmezze hát mindenki úgy ezt az írást, ahogy akarja.

Aki úgy érzi, bántó, sértődjön meg, aki szerint úgymond „ciki”, hagyja figyelmen kívül.

(Szerintem jó kis írás, mert nem akar megfelelni senki igényének, egyetlen dogmának sem!)