XXI. század, ahol gondolkodni nem divat

Végre egy hasznos műsor! Nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt fogom mondani, de a Tv2-n végre egy olyan műsor fut, aminek gyakorlati haszna van. És úgy látom, másoknak is tetszik a Majka és Pácsó vezette cirkusz, sikerét mi sem példázza jobban, mint a tény, hogy immáron hónapok óta figyelhetjük sztár-gárdánk fizetett botlásait.

Bevallom, nem vagyok a kereskedelmi csatornák lelkes nézője. Idáig, ha lehetett messziről elkerültem azokat, vagy ha elkapott az ihlet, bíráló szavakkal illettem. Ámde ezúttal őszintén megemelem a kalapom a Tv2 szerkesztői előtt. Az Ezek megőrültek képernyőre kerüléséért köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki részt vállalt a nemes feladat megvalósításának érdekében. Ezzel olyat tettek ezért az országért, ami mindezidáig páratlan. Támpontot biztosítanak nekünk, térképet és iránytűt adnak a kezünkbe.

Igen! Idáig csak elveszetten kóboroltunk a magyar médiában. Kaptunk hideget, celebet. És most itt van a lámpás a kezünkben, az eszköz, ami tájékozottabbá, megfontoltabbá tehet minket: a celeb-mérce!

A hónaljmirigyes fiúk – viccesnek tűnnek, de ki tudja, milyenek valójában, paródiájuknak van-e alapja, vagy csupán süketelés; Kozsó – művész, áh, mit művész, Isten kegyeltje, vagy az ő ténykedése is csupán ámokfutás; Pákó – kedves eltévelyedett fiúcska, vagy a jóhiszeműségünk fekete lovagja? Kiben bízhatunk?

A kérdés már a múlté! Egy életre elfelejthetjük a magyar média makacs foltjait. Hiszen itt van a forradalmian új, korszakalkotó celeb-mérce! A Tv2 fejlesztette ki, és adta a köz birtokába. Használata páratlanul egyszerű: 19:05-kor kapcsoljuk be a televízió készüléket (persze az említett csatornát), helyezkedjünk el kényelmesen, és maradjunk ebben a pózban egy órán keresztül. Amit közben látunk, megváltoztathatja életünket, segíthet eligazodni a bonyolult sztár-világban. Az említett egy óra alatt a képernyőn híres emberek sorakoznak majd fel előttünk kínos öltözetben – ami a férfiakon homoszexualitásra enged következtetni, női csillagjainkat elnézve pedig jókora önbizalom-adagra tehetünk szert. Na most mindazok, akik megjelennek előttünk, olyan celebek (nem mintha a szó nem foglalná már eleve magába a következő magyarázatot) – akikre felesleges időt szánni, akiknek a véleménye, cselekedetei értéktelenek, hazánk szégyenfoltjai, valamint egytől-egyig nagyon lenéznek minket, mert azt gondolják, hogy a bohóckodásuk kielégíti a kikapcsolódási igényünket. Veszélyes faj tehát, így az érintkezést igyekezzünk minden médiumok keresztül elkerülni.

Ebben nyúlt hát segítséget az új csodaszer. Köszönjük még egyszer! Nem kívánom, hogy még sokáig lehessen segítségünkre, mert reménykedem, hogy lassan elfogy a bemutatható csökkent-elméjű, és hogy nem is termelünk újakat!

 Kedves Olvasóim!

Korábbi írásaimban már tettem utalást arra, hogy Kommunikáció és Médiatudomány Szakon tanulok, azon belül újságíró szeretnék lenni. De mivel ez a mostani történetem szempontjából igencsak lényeges, gondoltam, utalok rá még egyszer.

A minap a Műfaji elemzés és sajtó nyelve című órán azt a feladatot kaptuk, hogy készítsünk tudósítást – gondoltam ez rendjén is van, hiszen a zsurnalizmust nem lehet az iskolapadban elsajátítani, gyerünk terepre! No, de lényeg a lényeg, én a Nemzeti Érzelmű Motorosok (későbbiekben NÉM) október 6-i megemlékezésemet választottam témámul. Terveim szerint pedig megosztottam volna Veletek itt, a blogomon.

Ám támadt egy jobb ötletem. Úgy döntöttem, inkább a megírás körülményeit írom le, valamint azt, hogy hogyan éreztem magam a rendezvényen. Ugyanis tudnotok kell, hogy a tudósítás legfontosabb ismérve a személytelenség, tárgyilagosság. Én viszont egy olyan eseményt választottam, amely igazán közel áll a szívemhez. Így hát, a tudósításom velejéig objektív elkészítése után engedjétek meg, hogy kiöntsem a szívem!

Esős október 4-e volt. Notebookba temetkezve kerestem egy témát tudósításom alapjául. Azt tudtam, hogy egy október 6-i rendezvényről szeretnék írni, de az online sajtó valahogy nem hemzsegett a meghívóktól. (Még aznap is csupán egy hírportán címlapján tettek említést arról, hogy ünnep van.) Mintha mindenki elfelejtette volna, vagy mintha senkinek sem lenne már fontos – de egy bizonyos szemszögből, valljuk be, ugyanazt az eredményt hozza.

Végül rátaláltam. A hirdetésből – de inkább nevezzük felhívásnak – csupán néhány gondolatot ragadnék ki.

„A Nemzeti Érzelmű Motorosok Egyesület koszorúzással egybekötött megemlékezést tart az 1848-49-es Forradalom és Szabadságharc leverésének, és vértanúinak emlékére.
(…)
Gyere Te is velünk, hogy együtt tisztelegjünk Hőseinknek!”

Megtaláltam a témámat. Örömömet azonban beárnyékolta a bizonytalanság: hogyan fogok én erről objektíven, véleményt eltitkolva írni? Semmi baj, ott leszek!

A motorosok a Műjégpálya főbejáratánál találkoztak. Körülbelül harminc motor, talán tíz rendőr és számtalan szemlélődő gyűlt össze a környéken. Innen indultak el 18:45-kor, rendőri kísérettel. A Hősök terét megkerülve az Andrássy útra kanyarodtak rá, majd a Bajcsy Zsilinszky-n átmotorozva elérték a Nyugati téri felüljárót. A Váci úton a Lehel téri templomig motoroztak, amit megkerülve, egy ideig a korábbi nyomvonalon haladva, az Alkotmány úton át, végül elértek a Batthyány-örökmécseshez, azaz a végállomásukhoz. – Én sajnos csak metróval igyekeztem időre odaérni.

A bevonuláskor már többen álltak és várták a motorosokat, de mialatt beérkeztek, sőt még utána is, bővült a látogatók száma. Valahogy úgy alakult, hogy végül többen voltunk, mint a kormányzati megemlékezésen. Gyorsan elővettem a kis jegyzetfüzetemet, és szorgosan dokumentálni kezdtem a későbbi hitelesség érdekében a történteket. A beszéd megkezdődött, néhány rendőr pedig még derekasan posztolt mellettünk.

A beszélő először a Himnusz közös éneklésére buzdított. Ezt követően kinyilvánították köszönetüket minden civil megjelentnek, valamint minden szervezetnek, mely képviseltette magát (itt azért zárójelben szeretném megjegyezni, hogy a parlamenti pártok közül csupán a Jobbik volt jelen). Az aradi tizenhárom életének utolsó mozzanatait is felelevenítették néhány szívszorító gondolattal, de valljuk be, erről másként nem is lehet szólni. Majd elszavalták a Walesi bárdok című balladát is, amit Arany János azért írt meg, mert felkérték mint legnagyobb élő magyar költőt, hogy írjon egy dicsőítő verset az ifjú osztrák császár első magyarországi látogatására.

A felszólalást koszorúzás követte, először a Jobbik képviselete, majd a NÉM. Az találkozó jelképes zárásaként a Szózat sorait énekeltük. A Szózatot a Székely Himnusz, azt pedig a jelen lévők kezdeményezésére egyéb ismert magyar énekek követték.

Ekkor már oldottabb volt a hangulat: a résztvevők beszélgettek, a gyerekek a gyertyák melegét tesztelték, sokan régi ismerősökre bukkantak. Én pedig utamra indultam, hogy jó tudósítóként átnyújthassam a nyilvánosság szócsövét egy rendezőnek, és néhány vendégnek. Hadd emeljek ki néhány gondolatot a modernkori lovassal készített rövid interjúmból.

            Tőle teljes mértékben olyan válaszokat kaptam, mint amilyenre számítottam. Elárulta, hogy a kormányzati rendezvények mellett fontosnak tartja, hogy ilyen megemlékezéseket is tartsanak. Melyekre természetesen nemzetiségtől, illetve politikai hovatartozástól függetlenül várnak minden kedves érdeklődőt. „Olyan embereket várunk, akik a Hazáért cselekszenek, nem pedig a Haza ellen!” – tette hozzá. Arra a konzervatív véleményre, miszerint méltatlan október 6-án motordübörgés közepette ünnepelni, egyszerű, frappáns választ kaptam: „ez a modernkori lovasság!”

És én azt mondom, ezt fogadjuk is el. Talán egy lovas felvonulás valóban szebb lenne, de haladni kell a korral. Kedves Olvasóim, most Önök sem egy kezdetleges levélújság hasábjairól olvassák tudósításomat, hanem egy blogról. Tetszésüket pedig nem a Pilvaxban fogják megtárgyalni atyafiaikkal, maximum a facebookon lájkolják majd.

Tudósításom zárásaként mindenkit emlékezésre szeretnék inteni! Mert mindegy, hogy Nagy-magyarországgal ellátott motor vagy Mercedes, jobb vagy bal oldal, lényeg, hogy ne felejtsünk, és ne sajnáljunk az időt emlékezni azokra, akik értünk haltak.

Az interjúk során utolsóként feltett kérdésem az volt, vajon mit szólnának Damjanich-ék ehhez a motoros ünnepléshez. A megkérdezettek legtöbbje úgy érezte, örülnének, hogy egyáltalán gondolunk rájuk. Én viszont úgy vélem, annak örülnének, ha látnák, hogy mi megmaradtunk, és haláluk nem volt hiábavaló. Cselekedjünk úgy, hogy ha látnak minket, ne kelljen csalódniuk!

A Nemzeti Érzelmű Motorosok honlapja:

http://www.nemzetimotorosok.hu/index.php

Avagy magyar médiumok mint fizetett politikai hirdetések

Én még csak egy éve lakom Újpesten, ezelőtt Bicskén éltem, mióta megszülettem. És habár szívem mélyén mindig annak a kisvárosnak a lakója maradok, mégis most, hogy itt vagyok, szeretek tájékozódni „ideiglenes lakóhelyem” közügyeiről.

Ma este is ilyen jóhiszeműséggel vettem ki a postaládánkból a Városi Újság nevű hetilapot.

Érdeklődésem azonban hamar felháborodásba csapott át, megjegyzem, már a címlap láttán.

Hogyan szavazzunk? Okosan! cím alatt ugyanis címlapfotóként leközöltek egy szavazólapot, amit ugyan érvénytelenítettek egy MINTA felirattal, mindezt azonban úgy, hogy azért jól látható maradjon Dr. Trippon Norbert, MSZP-s polgármesterjelölt  neve mellett a határozott ’X’.

(A kép csupán illusztráció. Az újságban szereplő képen Horváth Csaba neve helyett szerepel Dr. Trippon Norbert. Bár milyen véletlen, hogy egy újabb szavazólapon szintén az MSZP jelöltje mellett voksolt Minta Mihály...)

Ez a pofátlan manipuláció annyira kihozott a sodromból, hogy eldöntöttem, még ma este megírom ide a véleményemet! Hiszen ez mégiscsak egy városi lap. És ugyan média szakos hallgatóként egyre több média-cselről hullik le előttem a lepel, de gondoltam, ezt mégsem tűrhetem blog-bejegyzés nélkül.

Tovább nézegetve az újságot azonban észre kellett vennem, hogy szó sincs összeesküvésről. Az MSZP nem pénzeli TITOKBAN a Városi Újságot, hogy ezzel manipuláljanak minket!

Úgy értem, dehogy TITKOLÓZIK! Teljesen nyugodtan, szabadon, NYÍLTAN teszi.

Ezt bizonyította számomra a lap tovább olvasása. Engedjék meg, Kedves Olvasóim, hogy röviden ismertessem a médium néhány további írását.

A lap tetején három cikk ajánlóját olvashatjuk, mellette egy-egy odaillő képpel. Mind a három felvételen Dr. Trippon Norbert látható.

Baloldalon, alul egy, a Futó- és Kerékpáros Fesztiválon készült fotográfián szintén Trippon Úr díszeleg mint sportember, mellette két, fiatal lány szaladt, „tripponos” pólóban.

Kicsit jobbra egy Miért ne a Fideszt? című írás.

Szélső jobb oldalán a lapnak pedig a Jobbikot is kifigurázta egy-egy humoros aforizmával.

(Bár azt nem értettem, hogy a Debrecent mint focicsapatot miért tartotta a lap kifigurázható pontnak? Talán mert haragszanak rá, mert az UTE nem mosta le őket a pályáról… Róluk ennyit tartottak érdemesnek megjegyezni: „előbb focizni kéne megtanulni, aztán, majd jöhetnek a stadionok is…”)

Még bőven idézhetnék a VÚ hasábjairól, de nem teszem, mert bejegyzésem félő, hogy lejárató kampányba térne át. Az viszont nem a „magamfajta” módszere, így akit érdekel, keressen rá a honlapjukat. Ezt az írásomat pedig tekintsék figyelmeztetésnek, az oldal szerkesztői ugyanis elfelejtették a lap introjaként kiírni:

„Az Ön által megnyitott oldal manipulatív információkat tartalmaz. Az utóbbi években elbizonytalanodott, becsapott, jóhiszemű látogatóknak nem ajánlott!” 

Starbucks Coffee, Glamour, Cosmo, Louis Vuitton, Victoria’s Secret, Mango. Ez egy XXI. századi nő receptje!?

Nem csak Csernus Imrét aggasztja a kérdés: ’Mi teszi a nőt?’. Ne értsetek félre, én nem szeretnék feltétlenül választ adni a sokakat érdeklő kérdésre, nem szeretném alapjaiban megrengetni a nőiességről kialakult világképet, és végképp nem szeretném kérdőre vonni egy pofátlan tévésztárból filozófussá nőtt pszichiáter véleményét sem.

Önző és kicsinyes módon ugyan, de magamra szeretném kivetíteni a problémát.

Én egy 21 éves, főiskolás lány vagyok. Magasságom átlagos, szemem és hajam színe barna. Szeretek csinosan felöltözni, kedvenc színem a rózsaszín, szeretem a csillogó dolgokat, fülbevalókat gyűjtök.

Mindezt nem azért, mert valaki szerint ez a normális, hanem mert én így szeretem.

És tudjátok mit? Nemzeti rock zenét hallgatok. Diszkóba, illetve partikra járni nem szeretek, nekem egy Karpatia koncert jelent igazi kikapcsolódást.

A főiskolán újságírást tanulok. De nem azért, hogy egyszer a Glamour soraiból tudassam Veletek, hogy éppen mi sikkes, és mi nem az.

Szeretem a szép helyeket, de nem vágyok Londonba, Berlinbe, de még csak New Yorkba sem. És nem, nem azért hagy hidegen a divat fővárosa, Párizs (ugye azt szokták annak nevezni?) mert Trianonra emlékeztet, hanem mert még nem jártam Dobogókőn, és még nem voltam az Esztergomi vár falai között. Ha a Kilenclyukú hidat még csak idén volt szerencsém először látni, mi minden várhat még rám itthon?!

Louis Vuitton nevét tavaly (azaz, igen, 20 évesen) hallottam először. Mégpedig olyan apropóból, hogy megláttam egy szép táskát. Egy barátnőm világosított fel, hogy az az ’L’ és ’V’ betű, ami a táskán több helyen is keresztezi egymást, a híres divattervező védjegye, a táska árát pedig százezres nagyságrendbe emeli.

Kapaszkodjatok meg, még soha az életben nem adtam ki pénzt egyetlen Glamour-ra, vagy Cosmopolitan-re sem. És ilyen magazint csak addig tartottam a kezemben, amíg a padsorunkban egy lelkes olvasótól el nem juttattam a másik oldalra, ahol egy lány már csillogó szemekkel és remegő ujjakkal várta, hogy megérinthesse.

Ezek a tulajdonságaim sokszor találtak lesajnáló tekintetekre. És nem állítom, hogy soha nem zavart. Számtalanszor gondolkoztam, normális-e ez így? Tekintsem-e hibának, hogy ezek hiányoznak az életemből?

Nem!

Mind mások vagyunk. Nem akarhat mindenki úgy öltözködni, mint Scarlett Johansson, nem lehet mindenki szerelmes Orlando Bloomba, és ne szégyelld, ha szerinted nem finom a Starbucks.

Szeretem a barátnőimet Glamourral a kezükben és ’I love New York’ pólóban is, anélkül, hogy Karpatiát hallgatnának.

És szeretem magamat is magas sarkúban, flitteres pólóban, piros-fehér-zöld karkötős kezemben Barikádot lapozgatva.

Ezúttal nem írok végső következtetést, nem vonok le tanulságot. Mind egyediek vagyunk, értelmezze hát mindenki úgy ezt az írást, ahogy akarja.

Aki úgy érzi, bántó, sértődjön meg, aki szerint úgymond „ciki”, hagyja figyelmen kívül.

(Szerintem jó kis írás, mert nem akar megfelelni senki igényének, egyetlen dogmának sem!)

A minap virtuális öngyilkosságot követtem el: töröltem a facebook-profilomat. Vagyis a végeredményt tekintve – és a morbid hasonlatomat folytatva – csupán megpróbáltam megölni kiber önmagam, ugyanis végül… „túléltem”.

Jó pár éve már annak, hogy úgy nevezett közösségi oldalak tagjai vagyunk. Kishazánkban előbb a myvip, majd az iwiw hódított teret. Ezek mellett persze jelen voltak (és vannak) egyéb site-ok is, mint például a barátikör.hu, ami tagjait napi egy ingyen sms-sel ajándékozta meg regisztráció után. Mégis előbbi kettő maradt a legnépszerűbb.

Legnagyobb megelégedésünkre vélt és valós barátaink száma egyre nőtt, mi pedig örömmel töltögettük fel hétről hétre a legmenőbb képeket magunkról, amik annak ellenére, vagy annál inkább odaillőnek tűntek, minél jobban látszott a háttérben a ruhaszárító, vagy nem egy esetben a wc-kagyló.

Hazai batrátkeresőink virágzása elől azonban hamar eltakarta a napot a globalizáció. Az iwiw ugyanis csak nevében bizonyult nemzetközinek (international who is who). Hamar nagy népszerűségnek örvendhetett a valóban egész világot átkaroló facebook.

Tükörfordításban ’arckönyv’, leleményes szófordulatokban pedig ’a betörők aranybányája’, valamint ’a magánélet felszámolója’. Az oldal az internetes közösséget, mi viszont tényleg a magánéletünket osztottuk meg.

A facebook az üzenő falra építkezik, ahol minden gondolatunkat megoszthatjuk képekkel, videókkal tarkítva, és ahol mindezekre boldog-boldogtalan reagálhat, kommentelhet. És igen, a szövegszerkesztőm vastagon aláhúzza a kommentelni szót, de bőven lenne még mit aláhúznia, ha képernyőre vetném az összes, közösségi oldalakkal kapcsolatba hozható kifejezést.

Lassan egy oldalon át szitkozódom, de már írásom első sorából kiderült, én is rendelkezem facebook-profillal. Igen, én is elcsábultam, meghasonlottam. Annyiszor láttam és hallottam róla: cikkekben, televízióban, a főiskola padjában ülve a szomszédom laptopjába belelesve, a számítástechnika tanárom szájából, hogy érdekelni kezdett, minek köszönheti ezt a mérhetetlen népszerűséget? Regisztráltam, profilképet töltöttem fel, lemaradt újoncként szorgalmasan bejelöltem régi ismerőseimet, majd, mintha megfertőzött volna, úgy kezdtem egyre gyakrabban használni. Feltétlen szükségét éreztem, hogy megosszam barátaimmal egy hétvégén készült fényképet, hogy írásban tudassam mindenkivel, hogy vagyok, és mint a megváltást vártam a kommenteket.

Egy napon mégis megálljt parancsoltam magamnak: engem nem kebelezhet be egy globalizációs hullámot meglovagló őrület. Eldöntöttem: törlöm a profilt.

Az egérrel lassan gördültem egyre és egyre lejjebb, éreztem, a lap alján ott lesz AZ a gomb. Láttam, ahogy a görgetősávban egyre csak fogy a hely: mindjárt vége. S közben ezer gondolat futott át elmémen: mi lesz majd velem e nélkül, ritkábban netezek majd, hol üzenek a barátaimnak, hol dicsekszem majd a nyaraláson készült fotókkal? És ekkor megláttam.

De biztosan ezt akarom? Újabb néhány kínnal teli másodperc után megtettem, mondhatni kellő magabiztossággal, hiszen számítástechnikai tapasztalataim alapján tudtam, hogy még meg fogja kérdezni, biztos vagyok-e ebben. Ő azonban többet kérdezett. Öt ismerősöm fényképét pakolta ki elém, és ugyan ennyiszer közölte velem a megfelelő kép alatt a megfelelő nevet említve, hogy hiányozni fogok az illetőnek.

Ez a gusztustalanul manipulatív üzenet kizökkentett a kétkedésből: ha hiányzom nekik, majd hívjuk egymást, vagy találkozunk személyesen – feleltem flegmán a monitornak. Lejjebb az intelligens facebook arról érdeklődött, mi az oka annak, hogy így döntöttem. Majd kérte, hogy pötyögjem be a fent látható karaktereket, végül adjam meg a jelszavamat. Igen ám, csakhogy a jelszavamat nem fogadta el. Bekapcsoltam volna a Caps Lock-ot? Nem! Nagybetűvel kell kezdenem? Nem! Biztos voltam benne, hogy a jó jelszót használom. Már-már összeesküvésre gyanakodtam. De mindegy, kérek egy gyors jelszóemlékeztetőt emailben. Ez azonban huszonnégy óra elteltével sem érkezett meg.

Megpróbáltam hát e nélkül, magamban bízva még egyszer. És lám, ugyanazon jelszó, ma már jó volt. Ekkor jött még néhány ’Biztos vagy benne?’, néhány látásgyakorlattal felérő teszt és a végső gombnyomás. Megtettem! Benyomtam a gombot, és előttem a saját vigyorgó arcképem helyett a bejelentkezési lap nyílt meg. Sikerült?!? Körülöttem néma csönd.

Istenem! Jól láttok? ’A profját deaktiváltuk. Amennyiben újra szeretné használni, lépjen be régi email-címével és jelszavával.’

Olyan elveszettnek éreztem magam, mint még soha. Sokat hallottam már róla, de soha nem hittem igazán, hogy létezik, vagy ha mégis, engem akkor sem kaphat el. Tévedtem: engem is megfogott a gép, amely célul tűzte ki a butítást, valamint azt, hogy egy sémára faragjon le mindenkit.

Most úgy érzem magam, mintha horror filmben lennék: a gyilkos pincéjéből ugyan megmenekültem, de nem bújhatok el örökre sohasem. A fényképeim, az adataim most is ott keringenek valahol, és én soha nem szedhetem le őket onnan.

Elkeserít továbbá azon fiatalok helyzete, akik függőségük felismerése miatt törölnék magukat. A próbálkozásuk hiábavaló, sikerük reménytelen.

Persze az is lehet, hogy a facebook ártatlan. Senki nem rabol ki, csak mert kiírom, hogy épp Krétán nyaralok, nem használja senki illetéktelenül az adataimat, és az időpocsékolás, haszontalanság, magánélet elvesztése is csak a mi döntésünk.  Mindenhonnan azt halljuk, hogy kivesznek életünkből az igazi értékek, és bezzeg nagyanyáink korában... De akkor még facebook sem volt. Lehet, hogy ebben sincs összefüggés. Lehet.

Az viszont biztos, hogy én deaktiváltam, és nem érzem magam kevesebbnek egyetlen fent lévő profilnál sem!

ui.: Ezúton szeretnék elnézést kérni minden kedves ismerősömtől, akiknek én küldtem a meghívót az elértéktelenedésbe!

Megértéseteket köszönöm,

egy kijózanult profil

A népszerű amerikai beszélgetős műsorok mintájára indították el hosszú évekkel ezelőtt az Esti Showdert. A házigazda Fábry Sándor, a show-nak „otthont adó” tévécsatorna pedig nem meglepő módon az RTL Klub.  A kereskedelmi csatornákhoz és műsorokhoz hűen az elsődleges cél nem a tájékoztatás és a hagyományőrzés, inkább a szórakoztatás, haszonszerzés.

De vajon egy olyan műsor esetében, amely a kereskedelmi jelleg jegyeit viseli magán, azaz például elsősorban nem a hagyományőrzésre törekszik, akkor annak már megengedett az értékek megtagadása is?

Talán eddig homályosan fogalmaztam, de hadd mutassak rá mondanivalómra egy példával, ami éppen egy, a múlt heti Esti Showderben folytatott interjú során háborított fel.

Novák Péter, zenész, színész, műsorvezető és önjelölt kultúrguru volt Fábry egyik vendége. Mint megtudhattuk, egy kultúrával foglalkozó mozgalom élén tevékenykedik. Elmondása szerint a mozgalom azért alakult, mert a jelenlegi pártok közül egyik sem foglalkozik eleget a kultúra kérdésével. Ez eddig szép és jó, sőt, abban sem találok semmi kivetnivalót, hogy eszmei vezetőjüknek jelképesen Petőfi Sándort választották meg. A jelmondat azonban már sértette némiképp a nemzeti öntudatomat. Persze lehet, hogy bennem van a hiba, de a „Petőfi for president” vagy még divatosabban „P4P” számomra inkább tűnik ellentmondásnak, mintsem kreatív ötletnek.

 Hiszen gondoljuk csak végig. Ez a csoportosulás a magyar kultúrát kívánja istápolni. Jelképük Petőfi Sándor, aki ellentmondást nem tűrően a legnagyobb magyarok egyike. A magyar nyelv pedig – ami ugye Petőfi művészetének is eszköze volt – hatalmas szókinccsel büszkélkedhet. Felteszem hát a kérdést: szükséges nekünk angol szavakkal, angol szlenggel népszerűsítenünk a kultúránkat?

Ezeket gondoltam első felháborodottságomban. Aztán eszembe jutott, hogy manapság valóban nem becsüljük kultúránkat. És kihez szólna máshoz a szlenges mozaikszó, ha nem a fiatalokhoz?

Majd megfogalmazódott bennem egy cinikus beletörődés: ha a fiatalok torkán csak így lehet lenyomni a kultúrát, hát legyen, inkább így, mint sehogy.

Tudom, haladni kell a korral, nem szabad, és felesleges is volna a fejlődés útjába állni. Én valahogy mégis büszke vagyok arra, hogy olyan korban nevelkedtem, amikor Petőfi még egy nagy költő volt nem pedig president-jelölt. Büszke vagyok arra, hogy P4P-től függetlenül tudom szeretni Petőfit.

 A jeggyel a barátom lepett meg… de már hónapokkal ezelőtt. Bevallom nem röpködtem örömömben: nem kedvelem a zenéjüket, nem is ismerem elég behatóan. De majd belehallgatok – gondoltam – úgyis hónapok múlva esedékes csak a koncert… Majd elérkezett május 15-e. Én pedig egyetlen Metallica CD-t sem vettem a kezembe, egyetlen klippet sem néztem, és már indultunk is Stadionok felé. Két óra nem a világ, az elő zen pedig mindig szórakoztató – mondogattam magamnak, s ekkor még nem sejtettem, hogy mekkora élményben lesz részem.

A Stadion tömve volt. Már a bejutás is örökkévalóságnak tűnt, olyan sokat voltunk, az pedig, hogy jó helyet találjunk magunknak, lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Végül még időben bejutottunk és egészen kellemes helyről hallgathattuk a metál zene királyait.

Az a négy férfi, akiket illetlenség volna letegezni, fergeteges élményt biztosítottak rajongóik számára. A kivetítő közelről mutatta James Hetfield arcát, miközben énekelt. A közösség tombolásban megnyilvánuló öröme úgy tűnt, felülmúlhatatlan. Hetfield arcán azonban azt láttam, legalább annyira élvezi, hogy zenélhet. Nem tudom, hogy a zenélés öröme, mint zenészt kábította el ennyire, vagy a visszajelzésnek, az őrült ugrálásnak, a tomboló tömegnek akart további extázist okozni, de élvezte. Egyszer aztán a színpad két oldalán tűzijátékok csaptak fel a sötét égre egy jól eltalált pillanatban.

Miközben élveztem a koncertet, amit pár órával azelőtt a hátam közepére kívántam, elgondolkoztam. A megőrült tömeget szemlélve eszembe jutottak azok, akik nem voltak ott. Nem azok, akik nem lehettek ott, hanem azok, akik nem akarnának ott lenni. Akik koszos, büdös rockerek zenéjének tekintik a Metallica számait. Úgy gondolom, ők nem adnak esélyt maguknak az eleven csoda, a leplezetlen őrület megtapasztalására. Szerintem kellenek az ilyen események ahhoz, hogy az ember kiszabadítsa, a benne reked őrültet. Mert a hétköznapok szabályai megfojtanának, ha nem engednénk ki a gőzt – és bocsánat a közhelyért.

Kedves Olvasóim!

Én boldog és büszke vagyok, amiért ott lehettem. Talán Magyarországra már nem jutnak el többé – bár kívánom, hogy ez ne így legyen – de ha tehetitek, látogassatok el egy koncertjükre. De amit biztosan megtehettek, ne ítélkezzetek, engedjétek közel magatokhoz azt is, amiről először úgy gondoljátok, nem kedvelitek. Talán még kellemesen csalódhattok is. És tomboljatok néha önfeledten… igen, engedjétek ki a gőzt!

Kedves Olvasóim!

Május elsejéről talán mindenkinek a munka ünnepe jut először eszébe. De mi, magyarok arról sem feledkezhetünk meg, hogy tizenöt év „szünet után” e „nemes napon” kezdhetett újabb hatalom uralkodni felettünk.  Igen, 2004. május 1-re, az Európai Unióhoz való csatlakozásunkra gondolok.

Hét évvel ezelőtt, 2003. április 12-én a magyarok, népszavazással hangot adva akaratuknak, úgy döntöttek, csatlakoznak az Európai Unióhoz. Ezt megelőzően, pénzt nem sajnálva zúdult ránk a kampány. Ezer meg ezer érv szólt mellette: képesek leszünk új munkalehetőségeket teremteni, köztereket újíthatunk fel Uniós pénzekből… felzárkózhatunk.  Felzárkózni…!? No de milyen értékekhez akarunk felzárkózni? Például olyan divatjamúlt lenne a szuverenitás?

A kérdés a következő volt: Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagjává váljon? A szavazók több, mint 80%-a pedig igennel szavazott. Bízva ezzel egy szebb jövőben, azt gondolva, hogy egy szupranacionális, nemzetek feletti hatalom majd elhozza számukra azt, amit a nemzeti kormányok csak ígérni tudtak.

Ha egy évvel a szavazás után azt mondom, az Unióhoz fűzött remények nem váltak be, azt mondhatnák, „várjuk ki a végét, Buda várát sem egy nap alatt építették”. Azóta azonban hat év telt el. Felteszem hát a kérdést az integráció mellett voksolóknak: „Megkapták, amire vágytak? Felzárkóztunk? Javultak az Önök életviszonyai? Szebbek a főterek? Büszkébbek a hazájukra?

Lehet, hogy én vagyok pesszimista, akár magyarságomból kifolyólag is, de én, személy szerint nem észleltem jó irányba ható változásokat.

A közbiztonság semmit sem javult. Magyarnak lenni még mindig csak a „fasiszta árpádsávosoknak” büszkeség. Munkahelyeket nem teremtettünk, a diplomás fiataloknak pedig még mindig csábítóbb a nyugat csillogása. Valóban felújítottak néhány közteret, de ezt finanszírozhattuk volna az indokolatlanul kiosztott segélyekből. S ha már szóba került a pénz, úgy tudom, az államadóságunk nem hogy csökkent volna, megsokszorozódott. Tartozásunk egy részét pedig közvetlenül az Uniónak törleszthetjük, mivel válságkezelő csomagjukkal ők segítettek ki.

Itt állunk tehát, Uniós tagországként, és éppen olyan mélyen a süllyesztőben, mint azelőtt. Se javulás, se fölzárkózás, se büszkeség, se szabadság.

Megérte?

Persze, persze, ne siránkozzunk! Tegyünk inkább valamit! De tudunk egyáltalán tenni bármit is? Van beleszólásunk, vagy úgy kell táncolnunk, ahogy Brüsszelben fütyülnek?

Úgy gondolom, mi, kis emberek is tehetünk egy s mást. Sőt, mi tehetünk a legtöbbet önmagunkért.

 Egyszerűen a mentalitásunkon kellene javítani!

Talán a felújított közterek is szépek maradhatnának, ha nem rongálnánk őket. (Ez esetben lehet, hogy eleve felújításra sem szorulnának.)

Talán többen vállalhatnának munkát. Hiszen, ha többen adunk a közösbe, kevesebb teher jut egy emberre.

Folyamatosan hallom, milyen szép a szomszédos Ausztria, mennyire megváltozik a légkör átérve a határon, a fű a járda mellett olyan, mintha vonalzóval és ollóval igazították volna olyanra. Talán ahelyett, hogy siránkozunk, kimehetnénk a saját lakásunk elé, és levághatnánk mi is olyan szépen a füvet. (És ezt tessék nyugodtan átvitt értelemben érteni!)

Talán nem olyan televíziós műsorokat kellene nézni, amelyek a saját nemzetüket pocskondiázzák és manipulálnak.

Talán nem lenne olyan szégyellni valóan mocskos és szemetes az utak széle, ha nem dobnánk ott ki a szemetet.

Talán el kéne gondolkoznunk azon, mi fér bele a liberalizmusba.

Talán nem a nyugat diktálta divat szerint kellene élnünk.

Kedves Olvasóim!

Előfordul, hogy borús felhő vonul át egy ország felett, jöhetnek néha rossz idők. Kerülhetnek hatalomra oda nem való emberek, és lehet rossz egy ország sorsa egy ideig

De nem örökké!

Ha már ennyi ideje csak a baj van, bűnbakot pedig nem találunk, nem lehet, hogy mi maguk vagyunk a probléma forrása?

Magam is makacs ember vagyok, tudom, milyen nehéz elismerni, ha hibáztunk. De tanuljuk meg, hogy néha megéri fejet hajtani, megbánni, és helyrehozni.

Én fejet hajtok Magunk előtt, ha erre egyszer képesek leszünk. És fejet hajtok a nemzet nagysága előtt, amíg kitart minden vészen át.

Utólag is Kellemes Május elsejét kívánok mindenkinek! Járjunk ki a majálisokra, találkozzunk egymással! Mert együtt erősebbek vagyunk!

Kedves Olvasóim!

Előző bejegyzésemben előre vetítettem, hogy a továbbiakban a 2010-es választásokról írok szösszeneteket, beleértve a kampányt, és a lejáratóbeszédeket is. Azóta azonban észre kellett vennem, hogy a mocskolódások nem különíthetők el a kampánytól. Sőt, annak szerves részét képezik.

Az éppen leköszönő és az utolsó Forintokat bezsebelő brigád, vagy annak hívei - mert érthetetlen módon még akadnak ilyenek - országszerte olyan plakátokat ragasztanak ki, melyen Morvai Krisztina arcképe mellett a következő provokáló mondat olvasható:"Szavaz!!! Nyilas Barbie-ra". Mások nem létező terrorszervezeteket bukatatnak le. Ennyire ötlettelen volna a marketing tanácsadójuk? Vagy tényleg úgy gondolják, hogy ez elég arra, hogy elfelejtsük az elmúlt éveket, majd fejünket igába hajtva újra melléjük ikszeljünk?

Minap az RTL Híradója perdöntő bizonyítékokat tárt hűséges nézői elé, lebuktatva a Magyarok Nyilai nevű terrorszervezetet. Itt jegyezném meg, hogy a szervezet kiléte nem bizonyított, így az RTL-MSZP-szkeptikusok nagy magabiztossággal állíthatják, hogy az RTL sikeresen lebuktatott egy nem létező bűnbandát.
Józan ésszel gondolkodva pedig arra is rájöhetünk, hogy ha ezek valós bizonyítékok lennének, a rendőrség nem hagyta volna, hogy kiszivárogjanak.

Esemény eseményt, a médiában pedig hír hírt követ. A héten letartózatták Riho Krisztiánt, a Jobbik bicskei elnökét, mondván segítette a fenti szervezet működését, sőt, annak fontos tagja volt. Magam is bicskei vagyok, és a történtek után sem szégyellem kijelenteni, hogy személyesen is ismerem Riho Krisztiánt. Aki mellesleg több éve próbál családjával fenntartani egy közértet a multik árnyékában.
A kényszerpolitikus az ügy kirobbanása után lemondott minden tisztségéről. Habár ártatlannak vallja magát (és biztos vagyok benne, hogy az is), mégsem akarja támadásnak kitenni pártját. Ez a cslekedet - nézzük azt jobb vagy bal szemmel - becsületre méltó.

És nem írónikus is egyben? Egy ártatlan ember, akire árnyék vetült, inkább lemond, nehogy kárt okozzon. Négy évvel ezelőtt is volt valaki, aki viszont tényleg bűnös volt. Az ügyre pedig, Öszödön fény derült. Mégsem történt semmi. ő nem mondott le. Emlékeznek még rá?

És lassan az óriásplakátok hátoldalára is ragasztó kerül. Mesterházyék már ott vigyorognak minden ponton, ahol egy autó kénytelen megállni a pirosnál.És vajon az SZDSZ idén is készít önmagát lejárató pro-kontra plakátokat?

Én azt hiszem, maradok a "20 évet a 20 évért" szlogen mellett és a Jobbik jobb oldalán fogok besétálni a szavazófülkébe!

Kedves Olvasóim!

A továbbiakban szeretnék beszámolni a 2010-es választások fontosabb eseményeiről, beleeértve a kampányt, a latolgatásokat és az aktuális, felröppenő híreket, rágalmakat.

Mielőtt azonban ezekről szó esne, én is feltüntetném az iskolákra, és más középületekre kiragasztott hirdetményt, azaz A Hirdetményt. És csak annyit fűznék hozzá, hogy, habár a nagy szórólapon a piros-fehér-zöld keret, a betűtípusok és a stílus ugyanolyan, mint a korábbi években, de reménykedjünk és tegyünk azért, hogy az eredménye más legyen.

Kedves Olvasóim!

Tudnotok kell, hogy minden erőmmel támogatni szeretném a Jobbik választási kampányát. Már csak azért is, mert Ők nem költenek el erre súlyos milliókat!

Kérlek, olvassátok el az alábbiakat. Ezen a linken megismerhetitek a választókerültetek Jobbikos jelöltjét. Jó böngészést, és ha tudtok, segítsetek Ti is. mert ha a Jobbiknak segítetek, akkor magatoknak is segítetek!

Kedves Barátunk! 

Elindult a Jobbik országgyűlési képviselőjelöltjeinek bemutató weboldala, melyen minden jelöltről és a hozzá tartozó választókerületről számos információt talál: fényképet, rövid önéletrajzot, elérhetőséget, a választókerület térképét, az adott körzetben megrendezésre kerülő rendezvények időpontjait stb.

A közzétett elérhetőségeken felveheti a kapcsolatot a jelölttel, illetve a helyi szervezetekkel, ha még nem lenne kapcsolata velük, és így a kampányban is tud segíteni nekik.

Az oldal címe:

http://valasztas2010.jobbik.hu/

Én, mint ember fogadom,

Míg világ a világ panaszkodom!

„Nem hiszem el! Ne mondjátok, hogy megint csak azért keltettetek fel, hogy itt vigyorogjatok a pofikámba! Egyébként is éhes vagyok! És nem, nem kérek többet a Teszkós bébitápból………………………………………………………………………………………... …………………………………………………………………………………………………... Nem akarok oviba menni. A Pisti mindig elveszi a játékomat. Meg el akarnak vinni úszni, én meg amúgy is félek a medencében, meg ott mindig olyan büdi a víz …………………………................. ……………………………………………………………......................................................... Elegem van az iskolából, minden tanár hülye! Tökre nem vágják, hogy unalmasak, csak mondják a magukét. Meg minek nekem matekot tanulni, mikor újságíró akarok majd lenni.............................. .....................……………………………………….......... ………………………………...... Szívás a gimi, egy normális srác sem jár ebbe a suliba. A nagyképű osztálytársakból meg végképp elegem van: dicskednek a leptoppjukkal és a méregdrága mp4 lejátszóikkal. Bömböltetik az idétlen hiphop számokat. Bezzeg ha én bekapcsolnám a rock zenét, amit szeretek, tuti leoltanának!……… ..…………………………..........................................................................................................  Mér’ nem képesek hamarabb feltenni a vizsgák eredményeit? Hetekig tanulom a hülye Szókratész filozófiaelméleteit, aztán még erre is várnom kell? Holmi kreditekért? ..................................................................................... Nincs a világon még egy ilyen rossz munkahely. A főnök bunkó, csak a seggnyalóknak van itt esélyük. A szorgalmas ember meg gürizhet heti 40 órát, plusz a túlóra, mégis képtelenek megbecsülni……….......... ……………………… Bárcsak gyorsan eltelne ez a néhány év, hogy elmehessek nyugdíjba!.......................................... ……………………………………………………………………………………………… …………………De nehéz a nyugdíjasok élete! A nyugdíj összege nagyon alacsony és még a 13. havit is megvonják! A terheink meg nem csökkennek: a minap is elmentem a Teszkóba, négy szatyrot televásároltam, majd’ leszakadt a karom. Persze egy gördeszkás gézengúz sem állt meg segíteni! Pedig nekik milyen könnyű az életük!......................................................... ………….Nem, nem szeretnék nyugdíjas otthonban lakni! Jó nekem itt veletek! Nem költözöm abba a hatalmas házba, ahol saját szobám lenne és egy kis ekőpénzért külön foglalkoznának velem………………………………………………………………….................................... ………………………………………………………………………………………………… ………………………………………Borzalmas helyzetben van az egészségügy. A nővérkék pedig semmibe veszik, hogy milyen öregek vagyunk. A kórházi koszt sohasem volt finom, de most talán még rosszabb, mint korábban……………………………………………………… ……………………………………………………………………………………………”

A műsor már-már kezd unalmas lenni. Az átvertek ugyanis most is – mint mindig – mi, magyarok vagyunk. De könyörgöm, ne hagyjuk, hogy egy újabb tűt bökjenek belénk! Már így is évek óta lógunk egy infúzión, melyből megállás nélkül dől belénk a hazugság, és ami már oly annyira elkábított minket, hogy nem is látjuk tőle a valóságot. A nővérke persze ezúttal is gondosan ügyel, nehogy kirántsuk a csöveket és felkeljünk a társadalom halálos ágyából, a népbutításból.

Kedves Olvasóim! Egy viccel foglalnám össze tömör véleményemet a legújabb vírusról: -Mit lehet tenni a H1N1 ellen? -HÁ' EGYEN EGY almát!