Kedves Olvasóim!
Korábbi írásaimban már tettem utalást arra, hogy Kommunikáció és Médiatudomány Szakon tanulok, azon belül újságíró szeretnék lenni. De mivel ez a mostani történetem szempontjából igencsak lényeges, gondoltam, utalok rá még egyszer.
A minap a Műfaji elemzés és sajtó nyelve című órán azt a feladatot kaptuk, hogy készítsünk tudósítást – gondoltam ez rendjén is van, hiszen a zsurnalizmust nem lehet az iskolapadban elsajátítani, gyerünk terepre! No, de lényeg a lényeg, én a Nemzeti Érzelmű Motorosok (későbbiekben NÉM) október 6-i megemlékezésemet választottam témámul. Terveim szerint pedig megosztottam volna Veletek itt, a blogomon.
Ám támadt egy jobb ötletem. Úgy döntöttem, inkább a megírás körülményeit írom le, valamint azt, hogy hogyan éreztem magam a rendezvényen. Ugyanis tudnotok kell, hogy a tudósítás legfontosabb ismérve a személytelenség, tárgyilagosság. Én viszont egy olyan eseményt választottam, amely igazán közel áll a szívemhez. Így hát, a tudósításom velejéig objektív elkészítése után engedjétek meg, hogy kiöntsem a szívem!
Esős október 4-e volt. Notebookba temetkezve kerestem egy témát tudósításom alapjául. Azt tudtam, hogy egy október 6-i rendezvényről szeretnék írni, de az online sajtó valahogy nem hemzsegett a meghívóktól. (Még aznap is csupán egy hírportán címlapján tettek említést arról, hogy ünnep van.) Mintha mindenki elfelejtette volna, vagy mintha senkinek sem lenne már fontos – de egy bizonyos szemszögből, valljuk be, ugyanazt az eredményt hozza.
Végül rátaláltam. A hirdetésből – de inkább nevezzük felhívásnak – csupán néhány gondolatot ragadnék ki.
„A Nemzeti Érzelmű Motorosok Egyesület koszorúzással egybekötött megemlékezést tart az 1848-49-es Forradalom és Szabadságharc leverésének, és vértanúinak emlékére.
(…)
Gyere Te is velünk, hogy együtt tisztelegjünk Hőseinknek!”
Megtaláltam a témámat. Örömömet azonban beárnyékolta a bizonytalanság: hogyan fogok én erről objektíven, véleményt eltitkolva írni? Semmi baj, ott leszek!
A motorosok a Műjégpálya főbejáratánál találkoztak. Körülbelül harminc motor, talán tíz rendőr és számtalan szemlélődő gyűlt össze a környéken. Innen indultak el 18:45-kor, rendőri kísérettel. A Hősök terét megkerülve az Andrássy útra kanyarodtak rá, majd a Bajcsy Zsilinszky-n átmotorozva elérték a Nyugati téri felüljárót. A Váci úton a Lehel téri templomig motoroztak, amit megkerülve, egy ideig a korábbi nyomvonalon haladva, az Alkotmány úton át, végül elértek a Batthyány-örökmécseshez, azaz a végállomásukhoz. – Én sajnos csak metróval igyekeztem időre odaérni.
A bevonuláskor már többen álltak és várták a motorosokat, de mialatt beérkeztek, sőt még utána is, bővült a látogatók száma. Valahogy úgy alakult, hogy végül többen voltunk, mint a kormányzati megemlékezésen. Gyorsan elővettem a kis jegyzetfüzetemet, és szorgosan dokumentálni kezdtem a későbbi hitelesség érdekében a történteket. A beszéd megkezdődött, néhány rendőr pedig még derekasan posztolt mellettünk.
A beszélő először a Himnusz közös éneklésére buzdított. Ezt követően kinyilvánították köszönetüket minden civil megjelentnek, valamint minden szervezetnek, mely képviseltette magát (itt azért zárójelben szeretném megjegyezni, hogy a parlamenti pártok közül csupán a Jobbik volt jelen). Az aradi tizenhárom életének utolsó mozzanatait is felelevenítették néhány szívszorító gondolattal, de valljuk be, erről másként nem is lehet szólni. Majd elszavalták a Walesi bárdok című balladát is, amit Arany János azért írt meg, mert felkérték mint legnagyobb élő magyar költőt, hogy írjon egy dicsőítő verset az ifjú osztrák császár első magyarországi látogatására.
A felszólalást koszorúzás követte, először a Jobbik képviselete, majd a NÉM. Az találkozó jelképes zárásaként a Szózat sorait énekeltük. A Szózatot a Székely Himnusz, azt pedig a jelen lévők kezdeményezésére egyéb ismert magyar énekek követték.
Ekkor már oldottabb volt a hangulat: a résztvevők beszélgettek, a gyerekek a gyertyák melegét tesztelték, sokan régi ismerősökre bukkantak. Én pedig utamra indultam, hogy jó tudósítóként átnyújthassam a nyilvánosság szócsövét egy rendezőnek, és néhány vendégnek. Hadd emeljek ki néhány gondolatot a modernkori lovassal készített rövid interjúmból.
Tőle teljes mértékben olyan válaszokat kaptam, mint amilyenre számítottam. Elárulta, hogy a kormányzati rendezvények mellett fontosnak tartja, hogy ilyen megemlékezéseket is tartsanak. Melyekre természetesen nemzetiségtől, illetve politikai hovatartozástól függetlenül várnak minden kedves érdeklődőt. „Olyan embereket várunk, akik a Hazáért cselekszenek, nem pedig a Haza ellen!” – tette hozzá. Arra a konzervatív véleményre, miszerint méltatlan október 6-án motordübörgés közepette ünnepelni, egyszerű, frappáns választ kaptam: „ez a modernkori lovasság!”
És én azt mondom, ezt fogadjuk is el. Talán egy lovas felvonulás valóban szebb lenne, de haladni kell a korral. Kedves Olvasóim, most Önök sem egy kezdetleges levélújság hasábjairól olvassák tudósításomat, hanem egy blogról. Tetszésüket pedig nem a Pilvaxban fogják megtárgyalni atyafiaikkal, maximum a facebookon lájkolják majd.
Tudósításom zárásaként mindenkit emlékezésre szeretnék inteni! Mert mindegy, hogy Nagy-magyarországgal ellátott motor vagy Mercedes, jobb vagy bal oldal, lényeg, hogy ne felejtsünk, és ne sajnáljunk az időt emlékezni azokra, akik értünk haltak.
Az interjúk során utolsóként feltett kérdésem az volt, vajon mit szólnának Damjanich-ék ehhez a motoros ünnepléshez. A megkérdezettek legtöbbje úgy érezte, örülnének, hogy egyáltalán gondolunk rájuk. Én viszont úgy vélem, annak örülnének, ha látnák, hogy mi megmaradtunk, és haláluk nem volt hiábavaló. Cselekedjünk úgy, hogy ha látnak minket, ne kelljen csalódniuk!
A Nemzeti Érzelmű Motorosok honlapja:
