A minap virtuális öngyilkosságot követtem el: töröltem a facebook-profilomat. Vagyis a végeredményt tekintve – és a morbid hasonlatomat folytatva – csupán megpróbáltam megölni kiber önmagam, ugyanis végül… „túléltem”.

Jó pár éve már annak, hogy úgy nevezett közösségi oldalak tagjai vagyunk. Kishazánkban előbb a myvip, majd az iwiw hódított teret. Ezek mellett persze jelen voltak (és vannak) egyéb site-ok is, mint például a barátikör.hu, ami tagjait napi egy ingyen sms-sel ajándékozta meg regisztráció után. Mégis előbbi kettő maradt a legnépszerűbb.

Legnagyobb megelégedésünkre vélt és valós barátaink száma egyre nőtt, mi pedig örömmel töltögettük fel hétről hétre a legmenőbb képeket magunkról, amik annak ellenére, vagy annál inkább odaillőnek tűntek, minél jobban látszott a háttérben a ruhaszárító, vagy nem egy esetben a wc-kagyló.

Hazai batrátkeresőink virágzása elől azonban hamar eltakarta a napot a globalizáció. Az iwiw ugyanis csak nevében bizonyult nemzetközinek (international who is who). Hamar nagy népszerűségnek örvendhetett a valóban egész világot átkaroló facebook.

Tükörfordításban ’arckönyv’, leleményes szófordulatokban pedig ’a betörők aranybányája’, valamint ’a magánélet felszámolója’. Az oldal az internetes közösséget, mi viszont tényleg a magánéletünket osztottuk meg.

A facebook az üzenő falra építkezik, ahol minden gondolatunkat megoszthatjuk képekkel, videókkal tarkítva, és ahol mindezekre boldog-boldogtalan reagálhat, kommentelhet. És igen, a szövegszerkesztőm vastagon aláhúzza a kommentelni szót, de bőven lenne még mit aláhúznia, ha képernyőre vetném az összes, közösségi oldalakkal kapcsolatba hozható kifejezést.

Lassan egy oldalon át szitkozódom, de már írásom első sorából kiderült, én is rendelkezem facebook-profillal. Igen, én is elcsábultam, meghasonlottam. Annyiszor láttam és hallottam róla: cikkekben, televízióban, a főiskola padjában ülve a szomszédom laptopjába belelesve, a számítástechnika tanárom szájából, hogy érdekelni kezdett, minek köszönheti ezt a mérhetetlen népszerűséget? Regisztráltam, profilképet töltöttem fel, lemaradt újoncként szorgalmasan bejelöltem régi ismerőseimet, majd, mintha megfertőzött volna, úgy kezdtem egyre gyakrabban használni. Feltétlen szükségét éreztem, hogy megosszam barátaimmal egy hétvégén készült fényképet, hogy írásban tudassam mindenkivel, hogy vagyok, és mint a megváltást vártam a kommenteket.

Egy napon mégis megálljt parancsoltam magamnak: engem nem kebelezhet be egy globalizációs hullámot meglovagló őrület. Eldöntöttem: törlöm a profilt.

Az egérrel lassan gördültem egyre és egyre lejjebb, éreztem, a lap alján ott lesz AZ a gomb. Láttam, ahogy a görgetősávban egyre csak fogy a hely: mindjárt vége. S közben ezer gondolat futott át elmémen: mi lesz majd velem e nélkül, ritkábban netezek majd, hol üzenek a barátaimnak, hol dicsekszem majd a nyaraláson készült fotókkal? És ekkor megláttam.

De biztosan ezt akarom? Újabb néhány kínnal teli másodperc után megtettem, mondhatni kellő magabiztossággal, hiszen számítástechnikai tapasztalataim alapján tudtam, hogy még meg fogja kérdezni, biztos vagyok-e ebben. Ő azonban többet kérdezett. Öt ismerősöm fényképét pakolta ki elém, és ugyan ennyiszer közölte velem a megfelelő kép alatt a megfelelő nevet említve, hogy hiányozni fogok az illetőnek.

Ez a gusztustalanul manipulatív üzenet kizökkentett a kétkedésből: ha hiányzom nekik, majd hívjuk egymást, vagy találkozunk személyesen – feleltem flegmán a monitornak. Lejjebb az intelligens facebook arról érdeklődött, mi az oka annak, hogy így döntöttem. Majd kérte, hogy pötyögjem be a fent látható karaktereket, végül adjam meg a jelszavamat. Igen ám, csakhogy a jelszavamat nem fogadta el. Bekapcsoltam volna a Caps Lock-ot? Nem! Nagybetűvel kell kezdenem? Nem! Biztos voltam benne, hogy a jó jelszót használom. Már-már összeesküvésre gyanakodtam. De mindegy, kérek egy gyors jelszóemlékeztetőt emailben. Ez azonban huszonnégy óra elteltével sem érkezett meg.

Megpróbáltam hát e nélkül, magamban bízva még egyszer. És lám, ugyanazon jelszó, ma már jó volt. Ekkor jött még néhány ’Biztos vagy benne?’, néhány látásgyakorlattal felérő teszt és a végső gombnyomás. Megtettem! Benyomtam a gombot, és előttem a saját vigyorgó arcképem helyett a bejelentkezési lap nyílt meg. Sikerült?!? Körülöttem néma csönd.

Istenem! Jól láttok? ’A profját deaktiváltuk. Amennyiben újra szeretné használni, lépjen be régi email-címével és jelszavával.’

Olyan elveszettnek éreztem magam, mint még soha. Sokat hallottam már róla, de soha nem hittem igazán, hogy létezik, vagy ha mégis, engem akkor sem kaphat el. Tévedtem: engem is megfogott a gép, amely célul tűzte ki a butítást, valamint azt, hogy egy sémára faragjon le mindenkit.

Most úgy érzem magam, mintha horror filmben lennék: a gyilkos pincéjéből ugyan megmenekültem, de nem bújhatok el örökre sohasem. A fényképeim, az adataim most is ott keringenek valahol, és én soha nem szedhetem le őket onnan.

Elkeserít továbbá azon fiatalok helyzete, akik függőségük felismerése miatt törölnék magukat. A próbálkozásuk hiábavaló, sikerük reménytelen.

Persze az is lehet, hogy a facebook ártatlan. Senki nem rabol ki, csak mert kiírom, hogy épp Krétán nyaralok, nem használja senki illetéktelenül az adataimat, és az időpocsékolás, haszontalanság, magánélet elvesztése is csak a mi döntésünk.  Mindenhonnan azt halljuk, hogy kivesznek életünkből az igazi értékek, és bezzeg nagyanyáink korában... De akkor még facebook sem volt. Lehet, hogy ebben sincs összefüggés. Lehet.

Az viszont biztos, hogy én deaktiváltam, és nem érzem magam kevesebbnek egyetlen fent lévő profilnál sem!

ui.: Ezúton szeretnék elnézést kérni minden kedves ismerősömtől, akiknek én küldtem a meghívót az elértéktelenedésbe!

Megértéseteket köszönöm,

egy kijózanult profil